8. fejezet: Múlt

Itt az új rész, csak annyit fűzök hozzá, hogy még egy ideig szenvednek! ;)
U.I.: Jövőhéten remélhetőleg sok részt hozok nektek! :)
Puszancs: Bogi

Niall:

Az ágyamban ébredtem. Úgy látszik bekomáltam a sok gondolkozástól.
-Nézd mit hoztam?-lesett be a résnyire nyitott ajtómon Li, egy tál fagyival. Elmosolyodtam, és nyújtózkodtam.
-Nem mond, hogy megint aludtál? Mennyit fogsz még lustulni, te?-tette a kis szekrényre a fagylaltot, és megcsikizett.
-Naaaa! Ne már!-űtöttem el a kezét, bár a mosoly ott bujkált a szám sarkában.
-Nesze!-ült le az ágy szélére a kezébe véve a kelyhet, és én is ülő helyzetbe tornáztam magam. Megkaparintottam az édességet, és enni kezdtem.
-Na, és mi van Zayn-nel? Akkor most tetszik? Vagy bejön? Vagy beleszerettél?-mászott feljebb, és mögém mászva hátulról átölelt.
-Nem tudom...-pirultam el.-Lehet...hogy mindhárom-sütöttem le szemeim, az üres tálat pedig az asztalra raktam.
-Akkor megszerezzük!-pattant fel Liam és rámkacsintott, majd a szekrényemhez lépve elkezdett turkálni a cuccaim között. Felemeltem az egyik ujjatlant, amit az ágyra dobott és tiltakozni kezdtem:
-Én nem veszem fel ezeket! Te is tudod, hogy nem szeretem mutogatni a hegeket! Nem fogok ilyenekben járni! Felejtsd el!-tettem karba a kezem.
-Ó, dehogynem fogsz ilyeneket hordani, különben kiheréllek! Hiába, mondom már több éve, hogy jól nézel ki, nem fogsz hinni nekem, ugye?-sóhajtott fel, majd hozzámvágott, egy szűk piros farmer rövidgatyát.
-Arrgghhh...-dőltem bele a ruhakupacba.
-Na, gyerünk öltözz!-nézett rám bátyám eltökélt pillntással, ezért kényszeredetten, de elkezdtem próbálni. Felkaptam egy fehér ujjatlant, amin pálma fák voltak, és egy fekete szűk farmer rövidnadrágot.
-Hmm...-jött közelebb, és a hajamba túrva, kicsit összekuszálta azt, majd egy "pillanat" -tal elrohant. Egy bőrnyaklanccal tért vissza, amin egy fekete kristály lógott.-Obszidián... Na, így teljes azt hiszem!-lépett hátrébb, majd a tükör felé fordított. Meg kell hagynom, tetszett a látvány, bár zavaró volt, hogy olyan hófehér a bőröm. És akkor vettem észre a sebeket. Elég sok kilátszott. Karomat magam elé tartva néztem az apró vonalakból álló feliratot az alkaromon. Ezt sehogy se tudom eltüntetni-gondoltam, miközben végigsimítottam a hegeken, melyek a betűket formázták.
-És ezek?-kérdeztem még mindig a csuklómat nézve.-Ezt már nem akarom mutogatni, a hegek csak-csak. De ez...-néztem rá, majd eltakartam a kézfejemmel a vágások maradványait kezemen.
-Hmm...azt hiszem...igen, meg van!-ment át a szobájába, és egy kendővel és egy parfümmel  tért vissza.-Nyújtsd a kezed!-szólt, én meg tettem amit mondott, és ő készségesen rátekerte a csuklómra a sötétkék színű, apró mintás fejkendőjét.-Így! Ez pedig az utolsó simítás-fújta a nyakamba az illatot.-Felveszed a Vans fekete cipőd és készi az új Niall!-fordított újra a tükörhöz.
-Biztos jó ötlet ez?-bizonytalanul néztem magam. A karomon már csak a "-tlen" szócska látszott.
-Figyu! Ebből csak jól jöhetsz ki. Vagy felfigyel rád Zayn, vagy valaki más, vagy mindenki. Jól nézel ki és ennek nem lehet rossz következménye! Legyen már egy kis önbizalmad!-mosolygott rám a tükörben. Halványan viszonoztam. Talán igaza van. Hisz abban semmi rossz nem lehet, hogy jobb lett a külsőm.
-Hello!-kopogott a nyitott ajtómon jelzésképpen Zayn.-Apukátok engedett be-mosolygott ránk, én pedig nem mertem ránézni.-Huh...Niall? Új stílus?-siklott rám a tekintete. Közelebb jött én meg próbáltam minél több heget takarni.-Ez mi?-látott meg egyet a lapockámnál, amit nem bírtam eltakarni. Kérdőn fürkészett, de én csendben maradtam, és lemondóan sóhajtottam, hisz már úgyis észrevett egyet, leejtettem kezeim felfedve az összeset. Elsétáltam az ágyig leültem Liam mellé, miközben végig éreztem magamon döbbent tekintetét.
-Nyugi!-suttogta Li a fülembe, miközben karját vállamon átvetve félig megölelt. Önmagában a közelsége erőt adott, hogy ne fussak a világ végéig. Mennyire jó, hogy van nekem.
-Ezek...a...hegek? Mik?-nyögte ki Zayn, miután sikerült megtalálnia a hangját. Sóhajtottam egy nagyot, és rájöttem, hiába akarnám ezt nem lehet sokáig titkolni. Főleg, ha az embernek van egy bátyja, aki mindenképp ujjatlanban akarja járatni.
-Engem...Liam-ék csak...örökbe fogadtak...mert...az igazi családom...öhm...hát apám vert...az összes heg és seb tőle származik-eredt meg a nyelvem, nem tudom miért.-Volt amikor a nadrágszíjával volt amikor a puszta kezével jött nekem, de utóbbi jóval ritkábban történt.-meséltem. Az ujjaimmal a kendőt birizgáltam a csuklómon.
-Öhm...és az?-bökött a félig takart önkínzásom maradandó jelén. Lassan letekertem a kezemről a kék anyagot feltárva az egész húsomba vésett szót.
-Öhm...egyszer...az apám...hogy mondjam...nem a legszebb emlékem...meg-megerő...erőszakolt...-nyögtem ki és jobban bújtam Payno karjai közé.-És utána...tettem...ezt...-motyogtam majd feléfordítottam a karom, hogy el tudja olvasni. Az arcára még nagyobb döbbenet ült ki, már ha ez lehetséges. Megnyaltam a szám idegességemben, és éreztem a sós ízt. Nem is vettem észre, hogy elkezdtek folyni a könnyeim.
-Ez...Úristen!-huppant le az íróasztalom előtti székre, és a tenyerei közé fogta az arcát.-Nem tudok mit mondani...ez szörnyű...de leginkább...az-mutatott az eddig kendőtakarta testrészemre. Még több könny gyűlt a szemembe. Most veszítem el. Meg fog utálni, hogy mazochista módon bántalmaztam magam. Hozzám se fog szólni. Soha többet nem nézz rám azokkal az igézően gyönyörű szemeivel, és soha nem fog nekem több ezer wattos mosolyt küldeni, amitől el tudok olvadni. Már a gondolatától, hogy nem lesz velem nap, mint nap megőrülök!
-Mármint...nem az, hogy ezt tetted...bár az is kicsit ijesztő...hanem hogy annyira rossz volt már az életed, hogy nem találtál másik kiutat. Hisz nem az a szívtelen őrült, aki bántalmazza magát, vagy öngyilkos lesz, hanem aki miatt ezt teszi az ember...-suttogta a végét, és az én szívemről akkora kő esett le, hogy azt még az Arab-félszigeten is hallották. Valami mosolyféle játszott az ajkaimon, és most gondoltam bele igazán, hogy Zayn nekem mennyit jelent. Eddig csak Liam és Geoff véleményére adtam, de Zayn...idejött, felbolygatta az életem, olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amit más még nem...a maga lazaságával levett a lábamról.
-Én...én is...fo-fogadott gyerek...vagyok-nyögte be a fekete félisten percekkel később. Kitágult szemekkel, és kicsit homályosan a könnyektől néztem rá.-Szónélkül kiraktak tizenkét évesen otthonról, a szüleim pedig összepakoltak és felszívódtak.-sóhajtotta a padlót pásztázva. Percekig ültünk, és emésztgettük egymás szavait. Neki is szívtelen szülei voltak. Egy kölykőt kirakni az utcára teljesen egyedül? Hol vannak a normális szülők?? Persze Liam-nek van. És most már Zayn-nek és nekem is. De ez akkor is durva. Hogy lehet egy ember annyira kegyetlen, hogy ilyen érzelemmentesen bánjon a gyerekével? Mennyiszer megfordult ez a kérdés a fejemben, az életemben.-jutott eszembe az összes rossz emlék. Elfintorodtam miattuk.
-Nem vagy az!-törte meg újra a csendet Zayn. Kérdőn felhúzott szemöldökkel pillantottam rá.-Nem igaz, ami a karodba van vésve!-mutatott az említett dologra, én pedig enyhén felszisszentem a nyers fogalmazásától. Végigsimítottam a betűkön. Szerencsétlen. Egy szó, mely örökre rajtam marad.-Igen is nagyon szerencsés vagy. Nézz körül! Van egy nagyon kedves, és szerető apukád! Egy törődő, és óvó bátyád! Egy gyönyörű házban laksz, egy szép városban. És mindenki szeret!-mosolygott rám, nekem pedig a monológjából kb annyi maradt meg, hogy mindenki szeret. Tehát ő is. És ezután végig ott volt az arcomon az a letörölhetetlen mosoly.