Van másik út-Larry

Sziasztok! Ezt a mini one-shotot csakis azért kapjátok, mert tegnap volt a szülinapom, és gondoltam megleplek titeket. :) Tegnap közbejött valami, ezért nem tudtam kirakni, bocsánat.
Viszont, ha minden jól halad, akkoe az életem kezd normalizálódni, bár még mindig kevés időm lesz, de próbálkozom! <3 (A hibákért bocsika. :D)
Ez egy icipici Larry sztori, szerintem kicsit béna lett, de valamit akartam nektek hozni, remélem tetszik azért.
Xx

Ott térdeltem megint. Mostanában minden étkezés után itt vagyok. Ami bemegy, az pár perc alatt már kint is van. A mutató ujjammal lenyúltam a torkomba, és már hánytam is. Könnyen jött, hisz lemmeni is alig akart.
Mikor úgy éreztem, hogy már nincs bennem semmi felálltam, lehúztam a WC-t, és a mosdóhoz lépve megmostam az arcom. Kiöblítettem a szám, majd a tükörbe néztem. Egy teljesen más ember nézett vissza rám, mint aki pár hónapja. Beesett, sápadt arc, több napos borosta, véreres szemek, sötét karikák alatta. Kétségkívül nem az a Louis néz rám vissza, mint aki voltam. De néhány, sértő megjegyzés pont elég ahhoz, hogy egy olyan emberből, mint amilyen én voltam, kihozza ezt. "Mi az a pocak?" "Ez vicc! Ezt a kis alacsony, dagit bevette a csapagba?" "Ha nem vigyázol a végén nem a labda fog gurulni a pályán, hanem te!" A könnyek újra ellepték a szememet, de most nem engedtem őket kiszökni.
-Lou, jól vagy?-kopogott be anya, de csak kikiabáltam egy "megvagyok"-ot. Még mindig a mosdókagylóba kapaszkodtam, mert hirtelen nem akartak megtartani a térdeim, és apró pöttyök jelentek meg a szemem előtt. Szorosan összezártam a szemhéjaim, és pár pillanat múlva éreztem visszatérni az erőt a testembe. Nagyot sóhajtva kinyitottam az ajtót, és felszaladtam a szobámba. Mindjárt indulnom kell edzésre. Nagy nehezen összepakoltam, de az is nagy kihívásnak bizonyult, hogy felfutottam a lépcsőn, nem hogy nagy táskát vonszoljak a hátamon. Kicsit zihálva, de kint voltam a napsütésben.
Beültem a kocsimba, majd elindultam a Sportpálya felé. A rádióban megszólalt Linkin Park-Castle of the glass című szám, én pedig felhangosítva kezdtem énekelni vele. Az egyetlen dal, amit soha nem tudok megunni. Akármilyen kedvemben vagyok, akárhány óra van, akárhol vagyok, ez a szám mindig feltőlt energiával. Talán még egy apró mosolyt is kapott a szám, de lehet csak megrándult az ajkam sarka. Már el is felejtettem, hogy kell igazán mosolyogni, és valósan nevetni.
Öt perc múlva odaértem. Beálltam a parkolóba, majd a kocsiból kipattanva bebattyogtam az épületbe, ahol egy benti foci pálya, és öltözők helyezkedtek el. Bementem a férfi öltözőbe lehajtott fejjel. Egy hónapja nem láttak, akkor kicsit összetörtem, de megoldottam, szóval újra itt vagyok. Nem néztem senkire, amíg el nem értem a sarokig, ahol én szoktam lepakolni. Megint lepakoltam, majd a fal felé fordulva vetkőzni kezdtem. Mikor a hosszú ujjú lekerült rólam, hallottam ahogy valaki ijedten kap levegőért. Hirtelen fordultam meg, de csak egy ember figyelt rám. Harry. Az egyetlen, aki sosem mondott rám semmi rosszat. Egy pillanatig egymás szemébe bámultunk, de aztán ő megszakította a szemkontaktust.
-Jézusom! Louis, olyan vagy, mint egy...egy csontváz!-ért hozzá óvatosan, kiálló bordámhoz, amit utállok, és valahogy el kell, hogy tüntessem, ha tovább akarok fogyni.-Louis, mi a szart csinálsz?! Eszel te rendesen?-néz rám kikerekedett szemekkel. Lassan bólintok, pont vele nem fogom megosztani az igazságot. Meg akartam fordulni, hogy felkapjam a mezem, de egy kéz kulcsolódott a csuklóm közé. Majdnem kétszer körbeérte a nagy lapát kezével. Elképedve nézte mégis, ahogy ujjai szorítják, szinte láthatatlan, fakó testrészem.-Kérlek, mond, hogy ezt nem te teszed! Louis!? Ugye nem adogatod az asztal alatt a kutyának a kajád, vagy bármi?-nézett rám aggódva, mire csak leintettem. Nincs is kutyánk.
-Harry, hagyj békén!-kaptam gyorsan magamra a mezt, ami már nagy volt rám, és lógott rólam. Gyorsan át cseréltem a nadrágom, és a többiekre rá se hederítve kimentem a pályára.
Pár perc múlva már mindenki itt volt, és elkezdődött az edzés. Bemelegítésként köröket futottunk, és erősítettünk. A végére sokkal jobban elfáradtam, mint szoktam. Megint megjelentek az apró pöttyök a szemem előtt, de megráztam a fejem, ehogy eltűnjenek.
-Louis, jól vagy?-kérdezte fürkésző tekintettel az edző.
-I-igen, rendben vagyok-válaszoltam csukott szemmel, lihegve, miközben a térdeimre támaszkodtam.
-Jó! Akkor álljatok össze csapatokba! Lenyomunk egy meccset!-tapsolt az edző, és pár perc múlva már el is kezdtük.
Amikor megkaptam a labdát, rögtön futni kezdtem. Már majdnem a kapu előtt voltam, amikor valaki hátulról kicselezett. Megfordultam, majd újra megiramodtam, hogy visszaszerezzem a labdát. Elkezdtek remegni a lábaim, de nem érdekelt. Még jobban rákapcsoltam, és utolértem, akinél a labda volt. Ügyesen elvettem tőle, majd újra az ellenség kapuja felé rugdostam. Amikor közelebb értem, és úgy gondoltam elég jó gólhelyzetben vagyok, akkor rárúgtam.
Hirtelen hasított éles fájdalom a fejembe, és megszólalt a vészjelző bennem. Halántékomhoz kaptam, miközben térdeim feladták a szolgálatot, és összecsuklottak. Meleg tenyeret éreztem meg a hátamon.
-Louis?! Louis, válaszolj!-rázogatott óvatosan Harry, de nehezen koncentráltam rá.
-Ha-harry-leheltem, de éreztem, hogy rámtör a fáradtság. Nehezen tudtam nyitva hagyni a szemem, lecsúkodtak.
-Louis! Ne hagyj itt! Figyelj rám! Figyeld, amit mondok, jó?-pofozott, eg egy picit. Csak hümmögni tudtam, de neki ennyi is elég volt.
-Hívjátok a mentőket!-ordította, miközben a térdhajlatomba, és a hátamra helyezte kezeit, hogy felemeljen.-Nyugi, nem lesz semmi baj!-suttogta a fülembe, mire halványan elmosolyodtam, amennyire csekély erőm engedte. Hallottam ahogy valaki idegesen beszél valamit, de a szavak jelentését már nem bírtam felfogni. Elnyelt a sötétség.

***

Monoton pittyegésre ébredtem. A fejem sajgott, amitől grimaszba húztam orromat.
-Hála az Istennek! Felébredtél!-hallottam meg egy megkönnyebült hangot magam mellől. Hunyorogva nyitottam ki a szemem az erős fénytől, majd az illetőre néztem. Harry volt az.
-M-mi történt?-krákogtam. Olyan száraz volt a szám, mint a sivatag. A nyelvem meg, mint a smirgli.-Kaphatok egy kis vizet?-köszürültem meg a torkom.
-Igen, persze!-nyúlt az asztalon lévő pohárért.-Amúgy nem szabadna innod az infúzió miatt, szóval csak keveset-mosolyodott el csibészesen. Gyengén viszonoztam cinkos mosolyát, és kortyoltam párat a vízből, ami nagyon jólesett.-Összeestél a pályàn. Én fogtalak meg. Aztán meg hívtuk a mentőket. Akkor már eszméletlen voltál-mesélte suttogva, maga elé bámulva Harry.
Sokáig hallgattunk. Nem tudtam, hogy ez így el fog fajúlni. Csak pár kilót akartam leadni gyorsan. Erre...erre szinte anorexiás lettem.
-Louis!-szólított Harry remegő hangon. Ránéztem, és egy rémült tekintettel találkoztam.-T-te csináltad ezt? Te tetted ezt magaddal, ugye?-nyelt egy nagyot. Xsillogott a szeme. A sajátjaimat lesütöttem, és pár percig nem válaszoltam. Nem akartam elmondani senkinek, főleg nem neki, akivel sose beszéltem még, de lehet pont ezért lenne jó arra, hogy őrízze a titkom.-Kérlek, válaszolj...-suttogta.
-Öhm...i-igen...-leheltem a szavakat magam elé, amik köztünk lebegtek percekig. Lecsuktam szemeim, és relaxáltam.
-Louis...-hallottam meg a neven, mire hümmögtem egyet.-Miért? A srácok miatt az edzésen? Amiért olyanokat mondtak? De ne hallgass rájuk. Egy kiló felesleg nem volt rajtad. Jaj, kérlek ne kínozd magad, Louis. Hidd el, azzal nem lesz jobb, hisz...
-Harry...hagyd abba, légyszíves-szakítottam félbe. Nem akartam végighallgatni a fejmosást. Épp eléggé "kijózanított" a kórházba kerülés. Ezt rohadtul nem akartam. Kezemmel megdörzsöltem arcom, majd a mellettem ülőre néztem. Kikerekedtek a szemeim a látványtól. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyet fogok látni. Harry sírt. Folytak a könnyei, és halkan szipogott.
-É-én csak azt szeretném, hogy ne legyen semmi bajod, Louis. Három éve bele vagyok zúgva egy srácba és borzalmas azt látni, hogy ő szép lassan felemészti saját magát. Van másik út-zokogott fel, és nem tudta tovább tartani magát. Nem tudtam mit mondani. Szerelmes belém. Levegőért kaptam, nem bírtam. Túl sok. Nekem ez most túl sok.-Hé, nyugi! Nem kérem, hogy szeress viszont, csak azt, hogy ne bántsd magad!-fogta meg a kezem, amit el akartam húzni, de végül mégsem tettem. Megnyugtatott, ahogy a meleg, zöld szempár is.
-Megpróbálom!-válaszoltam halkan, halovány mosollyal.-Segítesz?-kérdeztem meg félve.
-Ha szeretnéd-vigyorodott el.
-Szeretném!-hajoltam oda hozzá, és lassan megpusziltam az arcát. "Szeretném megismerni ezt a gyönyörű srácot!"-gondoltam magamban, és úgy éreztem végre boldog lehetek.